Az 1956-os forradalom és szabadságharc, más néven az 1956-os népfelkelés, Magyarország népének sztálinista terror elleni lázadása és a szovjet megszállás elleni harca volt, ami az 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. Az események október 23-án kezdődtek a budapesti diákok békés tüntetésével, majd november 11-én Csepelen értek véget a fegyveres felkelők ellenállásának leverésével.
Az október 23-i budapesti tömegmegmozdulás a kommunista pártvezetés ellenséges reakciójára és a véres sortűzre válaszul fegyveres felkeléssé nőtt. A felkelés október 30-án győztesen zárult a pártház elfoglalásával. Ennek eredményeként a kormány lemondott, a szovjet csapatok kivonultak, és megkezdődött az ország demokratikus átalakulása.
Az 1956-os események során a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár vesztette életét. A forradalom leverése után azonban következett a brutalitás és a megtorlás. Több tízezer magyar hagyta el az országot, és a forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. Az ENSZ és a világ közvéleménye elítélte ezt a megtorlást.
Az események hosszú ideig ellenszegülésnek és kontrarevolúciónak voltak bélyegezve, de a rendszerváltás után az 1956-os események hivatalos értékelése megváltozott. 1989. október 23-a óta ez a nap kettős nemzeti ünnep Magyarországon, az 1956-os forradalom kitörésének napja és a Magyar Köztársaság 1989-es kikiáltásának napja. Az 1956-os események fontos szerepet játszanak a 2011-ben elfogadott Alaptörvény preambulumában is.
A forradalom előzményei
Az előzmények között említésre kerül az 1948–1953 közötti sztálinista terror, az ÁVO kegyetlenkedései, koncepciós perek, és az országban kialakult rendőrállam. Rákosi Mátyás és Sztálin személyi kultusza, valamint a gazdasági nehézségek komoly mértékben rontották a politikai és társadalmi helyzetet.
Az 1953-ban történt változások, köztük Rákosi lemondása, Nagy Imre kinevezése miniszterelnökké, és a reformintézkedések bevezetése, javítottak az életszínvonalon. Azonban Rákosi és hívei továbbra is a visszarendeződést várták, és amikor ez bekövetkezett, újra átvették az ellenőrzést. A lengyelországi események is inspirálták a magyarországi reformokat, de a szovjet megszállók továbbra is jelen voltak az országban.
Az 1956-os forradalom előzményei közé tartozik a Poznańban kitört munkásfelkelés, amely lengyelországi demokratikus reformokhoz vezetett. A helyi ellenzék és értelmiség kezdetben szót emelt az elnyomás ellen, és októberben a diákok is csatlakoztak a szervezkedéshez.
A forradalmi helyzet
Az október 6-i események után az ellenzék erősödött, és a követelések közé tartozott Nagy Imre visszatérése. A diákok és az értelmiség egyre nyíltabban politizált, és országszerte szervezkedtek. Október 16-án Szegeden újjáalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), amelyhez más egyetemek és főiskolák is csatlakoztak.
Ezek a folyamatok vezettek el az 1956-os forradalom kitöréséhez, amely Magyarország történelmének egyik legsorsdöntőbb eseménye lett.
Gomułka lengyelországi reformjaira Moszkva fenyegetéssel válaszolt, és ennek eredményeként október 19-én Lengyelország számos városában szovjetellenes tüntetések kezdődtek. A magyarországi reformellenzék szolidaritást mutatott a lengyel tüntetőkkel, és az egész országban felgyorsult a diákszervezkedés. Október 22-én az egyetemek küldöttei a Műegyetemre gyűltek, ahol nagygyűlést tartottak. Az egyetemisták itt döntöttek arról, hogy másnap délután három órakor tüntetést szerveznek Budapesten a lengyel nép mellett. A demonstráció helyszíneként a Bem József szobrot választották, amely a Margit híd budai hídfője mellett található, és a lengyel–magyar barátságot szimbolizálja. A diákgyűlés elfogadta az egyetemisták híres 16 pontos követeléseit is, amelyek már túlléptek a pártellenzék antisztálinista elképzelésein, és egy független, demokratikus Magyarországot írva le. Az első pontban a szovjet csapatok kivonását követelték. Az este folyamán a diákok képviselői megpróbálták beolvastatni a tüntetés hírét és a 16 pontot a Magyar Rádióban, de a rádió vezetése megtagadta az adását.
Az október 23-i események kezdetén Debrecen adott otthont az első tüntetéseknek. A debreceni diákok reggel összegyűltek az egyetem előtt, majd jelszavakat skandálva és forradalmi dalokat énekelve nyolcas sorokban vonultak a belvárosi pártszékházhoz. Az egyetemi ifjúság pontos követeléseinek kinyomtatását szerették volna elérni. A pártvezetés megbeszélést folytatott a diákok küldöttségével, és Görbe János az épület erkélyéről elszavalta Petőfi Sándor A nép nevében című versét.
Az október 23-i reggeltől kezdődően a diákok által szervezett tüntetés körül Budapesten hatalmas zűrzavar alakult ki. A rádió és a legnagyobb napilap, a Szabad Nép, tényként közölték a demonstrációt. Az Írószövetség, a Petőfi Kör, a párt ifjúsági szervezete (DISZ) és más szervezetek csatlakoztak a felhíváshoz. Az MDP vezetése először betiltotta a tüntetést, majd két óra körül mégis engedélyezte, mindkét döntést beolvasva a Kossuth Rádióban. A párt vezetői még a budapesti tagokat is felszólították a részvételre, hogy az eseményeket ellenőrzésük alatt tarthassák. Ezzel egy időben az ÁVH erőit város szerte mozgósították.
Három órakor a Bem-szobor talapzatán állva Veres Péter, a Magyar Írók Szövetsége elnöke, felolvasta a szervezet kiáltványát a tömegnek, miközben a diákok a tizenhat pontot hirdették ki. Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, a diákok megkoszorúzták a szobrot, és a tömeg létszáma ekkorra már elérte a kb. 50 000 főt. A tömeg vezető nélküli volt, és valaki levágta a nemzeti színű zászló közepéről a szovjet mintájú Rákosi-címert, amit hamarosan minden zászlóval elkövettek. A tüntetés nem oszlott fel a beszédek után, hanem javaslatra a menet átvonult a Kossuth-hídon a Parlament elé, hogy meghallgassa Nagy Imrét.
Este 18 órára a Kossuth téren és a környező utcákban mintegy 200 000 ember gyűlt össze. A tüntetés szenvedélyes, de békés volt. A tömeg követeléseire válaszul Nagy Imre, aki este 9 órára sietve megjelent a Parlament ablakában, „Elvtársak” megszólítást kapott, ami indulatos visszautasítást váltott ki. Beszédében, amelyben párton belüli reformokat ígért, a hazatérésre szólított fel, de nem tért ki a tömeg követeléseire, az emberek csalódottan és haraggal távoztak.
A tüntetés ideje alatt Gerő Ernő pártfőtitkár és környéke riadóztatta a budapesti és a környékbeli katonai egységeket. Gerő Ernő este 8 órakor még Nagy Imre megjelenése előtt a Kossuth Rádióban közvetített beszédet, amelyben a tüntetést sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának nevezte, önmagát a reformok képviselőjének nyilvánította, álláspontját helyesnek találta, és minden tüntetői követelést elutasított.
Körülbelül 18 órakor a Dózsa György úti Sztálin-szobornál is tömeg gyűlt össze, az egyik követelés értelmében, hogy a szobrot eltávolítsák. A Himnusz éneklése közben, fél tíz körül, a tüntetők végül ledöntötték a 10 méter magas és közel 6 tonnás szobrot. A diktátor monumentális szobrának csizmái maradtak csak a talapzaton, és a helyet a népi humor „Csizma-tér”-re keresztelte át. Sztálin feje pedig a pesti utcán hevert.
A magyar rádió ostroma
Gerő Ernő rádióbeszéde hatalmas felháborodást keltett a budapesti tüntetők körében, majd Nagy Imre Kossuth téren tett szereplése általános csalódást okozott. Egy részük emiatt felháborodásában a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete elé vonult. Az Államvédelmi Hatóság felfegyverzett egységei itt állták az utat, miután sem könnygázzal, sem tűzoltófecskendőkkel nem sikerült a rohamosan növekvő tömeget feloszlatni. A rádió vezetése egy felvevőkocsit bocsátott a tömeg rendelkezésére, hogy a tizenhat pontot beolvashassák, de hamar kiderült, hogy csalás történt, mivel az elhangzottakat nem közvetítették. A tüntetők ezért betörték az épület kapuját. A rádió vezetése hajlandó volt fogadni egy tárgyalóküldöttséget, de úgy tűnt, hogy őket odabent letartóztatták. Az összegyűlt tömegben az indulatok egyre inkább elszabadultak.
A híradóezred katonái megpróbálták a Múzeum körútig szorítani a tömeget szuronyt szegezve rájuk. Ekkor azonban két, erősítésként érkezett harckocsi tévedésből áttörte a kordont, és nyomukban a tömeg újra a főbejárathoz nyomult. Ekkor a sötétben a katonák lövöldözni kezdtek a levegőbe, amit az épületben levő ÁVH-katonák támadásként értelmeztek, és tüzet nyitottak a tömegre. Egy katonatiszt meghalt, és két tüntető megsebesült. Az ÁVH egy mentőautóban lőszer- és fegyverutánpótlást próbált bejuttatni az épületbe, de a tüntetők leplezték le és megakadályozták az akciót.
A rádióhoz kivezényelt katonák közül egyre többen átálltak a tüntetők oldalára, illetve átadták fegyverüket, a sapkájukról pedig letépték a vörös csillagot. A tüntetők között több gyári munkás is fegyvert osztogatott, amelyeket az időközben feltört budapesti fegyverraktárakból szereztek. Két órával a véletlen incidens után a lövöldözés kiújult, és ezzel kezdetét vette a budapestiek fegyveres felkelése. A felkelők hajnalra elfoglalták a Rádió épületét. Az ottani stúdiók azonban már használhatatlanná váltak, mivel a pártvezetőség lekapcsoltatta őket a rádióadóról, és a parlamentben rendeztek be ideiglenes stúdiót. Innen szólt a Kossuth Rádió műsora a forradalom alatt, és még a forradalom leverése után is, egészen 1957 áprilisáig. A lakihegyi adó november 7-én kezdett ismét műsort sugározni. Az adótornyokat a stúdióval összekötő kábel sértetlen maradt, de a forradalom napjaiban a vidéki adók a központitól eltérő műsort sugároztak, vagy hallgattak.
A fegyveres felkelés
Október 24-én hajnalban Georgij Zsukov, a szovjet honvédelmi miniszter parancsára szovjet csapatok vonultak be Budapestre. A szovjet harckocsik az Országház körül, a hídfőknél és a legfontosabb útkereszteződéseknél sorakoztak fel, kezdetben elrettentő jelleggel, támadó szándék nélkül.
Az éjszaka folyamán a felfegyverzett forradalmárok több ponton barikádokat emeltek, és megkezdődtek az utcai harcok. Budapesten a forradalom ideje alatt néhány ezer fő vett fegyvert a kezébe. A fegyveres felkelők főként munkásfiatalokból álltak, kisebb részben diákokból és egyetemistákból, valamint számos tizenéves fiúból, akik vakmerő Molotov-koktélos akcióikkal váltak ismertté, és a forradalom jelképeivé váltak, ismertek lettek mint a „pesti srácok”. Ebben az időszakban az MDP vezetősége megerősítette Gerő Ernőt pártfőtitkári pozíciójában, és egy katonai bizottság alakult az „ellenforradalom” leverésére, együttműködve a székesfehérvári különleges szovjet hadtesttel. Emellett a nép követelésének megfelelően a kormányváltás is megtörtént: a kormány ülésén Hegedüs Andrást leváltották, és Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnökké.
Hajnalban a rádióban, az Akadémia utcai pártközpontban berendezett stúdióból a kormány „ellenforradalmi, fasiszta, reakciós elemek” támadásaként minősítette az eseményeket, és gyülekezési tilalmat rendelt el. 8 óra 13 perckor bejelentették Gerő megerősítését pártfőtikárként és Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését. Alig félóra múlva beolvasták Nagy Imre statáriumát a harcolók ellen. Negyedóra múlva a rádió hivatalosan is közölte, hogy „szovjet alakulatok a kormány kérését teljesítve részt vesznek a rend helyreállításában”. Nagy Imre, aki csak 24-én reggel kapcsolódott be a vezetésbe, a megtorlás és a szovjet csapatok behívásának részese lett, elvesztve a felkelők bizalmát.
Délben Nagy Imre rádióbeszédet mondott, amelyben azt hangsúlyozta, hogy a békés tüntető ifjúsághoz csatlakozva sok jóhiszemű dolgozót félrevezettek az ellenséges elemek, akik a népi demokrácia és a néphatalom ellen fordultak. Felhívta a felkelőket a harcok beszüntetésére, és ígéretet tett az 1954-ben félbeszakadt politikai reformok folytatására.
A rádió egész nap olyan forradalomellenes csoportokról beszélt, melyek felbolygatták a rendet. Az ellenzéki bandák ellenében a kormány mellett álló békés és tisztességes közvéleményt emlegette, és szinte óránként közölt hamis információkat, miszerint különböző felkelő csoportok letették a fegyvert.
Ennek ellenére egész nap folytatódott a fegyveres ellenállási csoportok kialakulása a város különböző pontjain: Csillaghegyen, a Baross téren, a Corvin köznél (corvinisták), a VIII. és IX. kerület déli részén, a Tompa utcában és a Berzenczey utcában. A felkelők nagy mennyiségű fegyvert zsákmányoltak a Bem téri Radetzky-laktanyából és a Timót utcai fegyverraktárból, felfegyverezve az önkéntesek ezreit. A fegyveres ellenállók sikeresen folytatták a harcot a „ideiglenesen” Magyarországon állomásozó szovjet megszállókkal szemben, és sikerrel szembenéztek a szovjet harckocsikkal, elfogva a legénységet. A Magyarországon élő évek óta szolgáló szovjet katonák számos alkalommal támogatták a felkelőket, meggyőzve őket a forradalom tisztaságáról.
Délután az ÁVH-s őrök agyonlőttek fegyvertelen tüntetőket a Szabad Nép székházában, és a holttesteket éppen akkor vitték ki az épületből, amikor egy felfegyverzett forradalmár csoport megérkezett. Ezután a felkelők dühük kiterjedt a szovjet katonákra és az ÁVH-ra, az illegális kommunistákból toborzott erőszakszervezetre. A felkelők elfoglalták az Athaeneum Nyomdát, és elkezdték a röpcédulák gyártását. Ezen a napon az SZKP KB-küldöttsége, Anasztasz Mikoján és Mihail Szuszlov, érkezett Budapestre a moszkvai utasítással, hogy azonnal Kádár Jánost nevezze ki a pártfőtitkári tisztségbe, helyettesítve Gérőt. A Petőfi Kör ekkor már nem tartotta meg a tervezett vitát a nemzeti kérdésről, és a további októberi vitákat sem rendezték meg, mert este nyolc óra után a rádióban beolvasták Kádár beszédét, melyben az eseményeket hasonlóan, mint Gerő és Nagy esetében, ellenforradalmi felkelésnek nevezte.
Október 25-i budapesti események
Október 25-én hajnalra a szovjet csapatok visszafoglalták a Rádió épületét. Reggel hat órakor a rádió beolvasta a kormány közleményét, mely szerint az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták.
A hírek hatására a délelőtt folyamán fegyvertelen tüntetők tömege gyűlt össze Budapest több pontján: a Deák téren, a Bartók Béla úton, az Amerikai úton, az Astoria Szállónál. A tüntetési menetek az Országház elé, a Kossuth térre vonultak, ahol Nagy Imre megjelenését követelték. Közben az Astoriánál és másutt a várost ellenőrző szovjet harckocsik legénysége nyíltan a tüntetőkkel barátkozott. Több szovjet harckocsi csatlakozott a tüntetőkhöz, és az embertömeggel együtt a Kossuth térre érkeztek, ahol már számos szovjet harckocsi állomásozott egy napja. Délelőtt 11 óra körül mintegy 5000 békés tüntető gyűlt össze az Országház előtt.
Ekkor a Földművelésügyi Minisztérium és a tér körüli más épületek tetejéről az ÁVH mesterlövészei tüzet nyitottak a tüntetőkre. A szovjet harckocsik egy része is lőtt a tömegbe, míg a forradalomhoz pártolt másik részük a háztetőkön megbújó orvlövészekre tüzelt. A tömeg csak nehezen tudott a térről elmenekülni. A vérengzésnek 61 halálos áldozata és több mint 300 sebesültje volt az ENSZ jelentése szerint, amely azonban Mikojan és Szuszlov adatán alapul. Az áldozatok számát általában 100–200 közé teszik. Később még nagyon sok sebesült is meghalhatott, az összes áldozat száma 800-1000 fő körül lehetett.
A Kossuth téri sortűz véglegesen az eseményeket a fegyveres forradalom irányába terelte, ami hamarosan a kormány bukásához vezetett. A Corvin közi felkelők újult erővel támadtak a szovjet csapatok és az ÁVH egységei ellen. A vérengzést követően a pártvezetés Gerőt menesztette, és Kádárt nevezték ki a párt Központi Vezetőségének első titkárává.